Szakajt

Az -ít képzővel képeztetett igék a 16. században nyerték el mai alakjukat. Annakelőtte -ojt, -ejt, ritkábban -öjt alakban használták ezt a képzőt. Például: tanojt, szabadojt, közelejt, alojt (alít=vél), ásojt (ásít), emlejt, segejt, szorojt, ékesejt, nyomorojt, épejt, teljesejt, megújojt, tisztojt, mezejtelen, erősöjt…

A hagyít (hajít) már a JK-ben is ít-re végződött. Viszont a huszita Bibliában kőhagyejtásnye alakban található. A hullajt képzője nem változott át (hullít).

           

Pár esetben a régi képzésmód is megmaradt az új mellett: verejték/veríték, szakajt/szakít, ...

Ezen igék felszólító módja sokáig rendhagyó módon képeztetett, mely a Jókai kódexben, de leginkább a huszita Biblia kódexeiben figyelhető meg.

Jókai kódex:

cserdeh, erősöh, tanoh meg, indohad, alohad, világosohon,

Müncheni kódex:

szabadoh, gyöhétek, tisztohad, tanohatok, világoséhon, üdvözeh, segeh, gonoszbehuk, fordéhad, megfeszéhed, készehetek,készeh, szoréhad, fényesehhed,

Kissé félrevezető módon a Müncheni kódexben a szóvégi, mássalhangzót követő j hangot "yh" betűkombinációval írták, elkerülendő hogy az y-t i-nek olvassák. Így a felszólító módú ige szintén az ít-es igékhez hasonló -"ih" végződést kapott: ereszih, akarih. A helyes olvasatot ezekben az esetekben a "j" végződés adja. (Főnévi példa: szederih= szederj)

Az állít szó a középmagyar kor elején még állat alakban használták. A szárít szó korabeli alakja pedig szárazni (pl. szárazd meg!).

Adsza! Mondsza!

E/2 személyben használták a -sza/-sze "noszogató" ragot, melyet a már felszólító módba tett igéhez csaptak. Ennek használata a 16-17 században volt jellemző.

"nézzedsze, mely igen tiszta!"

"Nésze, hiszem vagyon kevélségben e tudatlan bolond"

"Nézsze, mint mégyen az kegyetlen"

Innen eredhet a "nesze" indulatszavunk is:

"Nésze, Theagenes, fogsza ezt a füvet!"

Érdekes módon a ható-igéket is "noszogató" módba lehetett így tenni:

"nézhetdsze, mint árulsz el!"

"Nézhetdsze, mint jű az szómra; ha lépem volna, majd megfoghatnám."

"Jó vitézek harca hol volt, gondolhatdsza,"

"Csak magunk maradtunk, ide béállhatssza Az kicsin hajóban, s menjünk el"

"Tekinthetdsze mellyét, nézd, mely igen véres"

A jönni igének a szabályos "jöjj" alak mellett több rendhagyó felszólító módú alakja is létezett a középmagyar kor folyamán:

jövel, jövvetek

jöszte, jösztetek,

jer, jere, jerünk, jertek, jersze, (a jer szóalakot legkorábbról a Guary kódexben találtam)

gyere, gyertek,

"Jöszte, én jó leányom" (Pesti Gábor, 1536)

"Ha már itt vagy, jöszte és ebédelj velünk," (Petőfi Sándor, János Vitéz 1844)

A "tessék" szó a nyelvújítás korában terjedt el. Addig a méltóztassék-othasználták (Jókai kódexben: "méltóljon"). A "szeretnék"/"szeretném" helyett a Jókai kódexben "akarnám" alakot használta a fordító.

A huszita Bibliában:

"Mester, akarjuk, hogy valamit kérendönk, tegyed münekönk."

Későbbi fordításokban már:

"szeretnők, hogy a mire kérünk, tedd meg nékünk."

„Mester, jelt akarnánk látni te tőled.”

 Máig fennmaradt kétalakúság jellemzi az E/2 személyű alanyi, ill. tárgyas ragozású felszólítást. Már a Jókai kódexben vegyesen használtatott a rövid illetve hosszú alak:

alanyi ragozás:

adj / adjál,      kérj / kérjél,

tárgyas ragozás:

add / adjad,   hadd, hagyd / hagyjad

Illetve rendhagyó igéknél: légy / legyél, vígy / vigyél

Az adott szótól és az egyéntől és a kortól is függött, hogy melyiket milyen arányban használták. Például a monjad/mondd arány a Jókai kódexben 13:0, a Müncheni kódexben 4:2. A rendhagyó igéknél a hosszabb alak csak a 17-18. században terjedt el. A jövő idejű felszólítást a jelen idejű igeformával fejezték ki, és időhatározó segítségével fejezték ki annak jövő idejét.

Alárendelő mondatok, kötőmód

Feltételes és felszólító módú igealakokat nem csak felszólító illetve feltételes értelemben használunk. Ezt hívjuk kötőmódnak. Jelenkori példák:
„Körbenézett, mielőtt belépett volna”.
„lehajolok, hogy bekössem a cipőm”
„elég, hogy ránézzek…”.
„felesleges, hogy idegyere”

A feltételes mód és a múlt idő összemosása az angol nyelvben is megfigyelhető:
"you were here" = "itt voltál" avagy "itt volnál".

A mai nyelvhasználat a kötőmódban már túlnyomórészt felszólító módú alakokat használ, például célhatározói mellékmondatokban.
A középmagyar kor elején a határozói alárendelő mondatokban a feltételes-kötő módot használták, a felszólító-kötő módú alakok később terjedtek el. Példa:

"Tizönkét kőmíves összetanakodék, magos Déva várát hogy fölépitenék"

Ez egy igen jellemző és gyakori jelensége volt nyelvünknek.

Előfordult, hogy E/3 személyben a feltételes módú személyrag nája/néje volt.



"Én Vér András adom én kezem írását, hogy adós volt volna én nékem Erdőhegyi Balázs."

"és leszen fája úgy, hogy mennyei repesők jöjjenek és lakozjanak ő ágain.” (Münceni Kódex)


Tárgyas alárendelő mondatokban nem alkalmazták a feltételes módot.

„jóltőd fiam, hogy hűl fráter Ferencnek”

És határozói mellékmondatokban sem mindig:
„és oda teszi vala, hol az betegnek fájdalma vala.” (Szent Margit legenda)

Igen!

Az igen szavunkat az ómagyar korban még nem használták helyeslés kifejezésére, hanem kizárólag nagyon jelentésben használtatott.

például: igen meleg van = nagyon meleg van.

Jogos a kérdés, hogy akkor vajon mit használtak helyette? Leggyakrabban az úgy szót használták. 

Sylvester, Károli és Szenci fordításaiban úgy, úgy szerepel Mát 5.37 bekezdésében.

A Müncheni Kódexben ugyanitt:

"Legyen kedig ti beszedtek: vagyon vagyon; nem nem"

Itt a  latin "est-est" szavakat fordították így.

Az igen szó mai, helyeslő jelentése a nyelvemlékek szerint a 16. században alakult ki, kezdetben hosszú formában:  igenis (azaz nagyonis). A rövid alak csak a 17. században bukkan fel:

CONSTANTINUS: Mit fohászkodol? Talám ez az?

ACHATES Igen az,...

(Ismeretlen: Constantinusnak és Victoriának egymáshoz való igaz szerelmekrűl írott comoedia, 1648)

Látván, hallván

Előidejű cselekvés kifejezésének egyszerű módja volt -ván/-vén toldalékkal képzett határozói igenevek. A "várt vala" formával szemben itt egy közvetlen elődidejűségről van szó. Külön tárgyas és alanyi ragozás nem volt. Az igealakok általában személyjel nélkül használtattak, viszont a Huszita Biblia kódexeiben (Bécsi, Müncheni, Apor) személyragozták, a Jókai kódexben nem, Szenci Molnárnál is felbukkan (látvájok) A tárgyas személyragozott alakok:

hallvám
hallvád,
hallván,
hallvánk
hallvátok,
hallvájok,

Külön alanyi ragozás nem volt (?). Pl: "Körbenézvém a kapunál" nem pedig "körbenézvék".

Az E/3 személyben -*n a személyrag, hasonlóan a lőn, tőn, illetve viszen, megyen, jön szóalakokhoz.

 A mai nyelvtan nem tesz lényeges különbséget a -ván/-vén rag és a -va/-ve határozói igenév ragok között, mely szintén létezett már a Jókai Kódex-ben, igaz, lényegesen ritkább előfordulással. Használatukban lényeges különbségek vannak: a -va/-ve ragozott alakkal nem fejezhetünk közvetlenül ki előidejűséget, csak közvetve. A mai magyar nyelvben befejezett jövő idejű cselekvést lehet kifejezni vele. pl: "A ház fel lesz építve". (angolban: "the house will be built")

A -ván/-vén ragozott alakkal nem csak múlt időben, hanem jelen és jövő időben is kifejezhetünk előidejűséget.

Állapothatározóként mindkét alakot használták: irván vagyon / írva vagyon.: 

A 16. századig a határozói igenevek előtt álló tárgyat tárgyrag nélkül használták, pl. "ajtó nyitván" ahelyett, hogy "ajtót nyitván". A 16. században már elterjedt a tárgyrag használata ebben az esetben is. Bizonyos esetekben viszont máig fennmaradt a tárgyrag hiánya: fejvesztve, szájtátva...

Kettős igekötők

Érdekes, mára szinte teljesen elfeledett jelensége a régi magyar nyelvnek a kettős igekötők használata, mely a 16 századot követően tűnt el a köznyelvből.

Példák a Jókai Kódexből: el-ki fordola, el-ki mene, el-ki múlok, el-ki szalad

 További példák a 16. századból:

Alá-fel ólálnak

el-kilépendesz

el-bészállék

el-hazamégyek

el-kibocsátá,

el-kiméne

Vonszom el-ki

el-ki ballagok

ide-s-tova inog

ide-s-tova vonszák

el-felterjedt

el-kikészült

El-bémenjünk ketten

el-felöltöztetnék

el-felrakták (tüzét)

el-aláment

El-bémentek

el-béküldé

el-felvette

el-kilépék

el-béjutott

el-kiűzné

el-általmúlának

el-fölment

el-kinézek

el-aláment

el-kivinnél

el-levetkezének

el-kivetnem (szivemből)

el-felszedvén

el-alányomtata,

El-felmagasztalja

vissza küvágják

el-ki taszigálta

meg-visszatérének,

mondhatnók

Mondhatnók azt jelenti mondhatnánk. Mai nyelvünkben választékos szóhasználatban bukkan fel. Tulajdonképpen pár száz éve is hasonló volt a helyzet. Általában -hat/-het ragok után használtatik, de nem kizárólagosan.

A legkorábbról fennmaradt példát a Bécsi Kódexben találtam  (hallhatnók).

További kora-középmagyar példák:

"... hogy tudnók azt elkerülni"

"...Ne unnók magunkat ennyi múlatással"

"...Tróját el ne hadnók, míglen fennáll fejünk."

"Vajha meggondolnók, hogy Isten mindent lát,"

"Az vokálist magárúl szólónak monhatnók."

"Jól lehet ez igéket így is irhatnók..."

"délig tudna aludni, ha föl nem keltenők,...

"minek lőnők meg egymás helyett ezeket a derék fiúkat?"

"Elébb határozatot kell hoznunk mielőtt az ülést feloszlatnók."

És most emlékezzünk arra, hogy az elbeszélő múlt idejű szóalakokat hogyan képeztük a feltételes módúból.Vajon vonatkozik ez erre a szóalakra is? A válasz: igen.

példák:

"Mert látók ő csillagát napkeleten" (Müncheni Kódex)

"Meghallók az szent evangéliomnak magyarságát" (Érdy Kódex, 1526)

"Nagy betegség jöve reá, és betegen vivők Fejérvárra" (Gálffy János Rabságában készített önéletirata)

„de hogy az árokját kastélyának megtöltők, elijede” (Martonfalvay Imre Emlékirata, 1885)

"ellenönk nem készülhetének, megverők az Kápolnay Ferenc népét" 

"mint fönnebb megjegyzők" (Czuczor-Forarasi, 1862).