Adsza! Mondsza!

E/2 személyben használták a -sza/-sze "noszogató" ragot, melyet a már felszólító módba tett igéhez csaptak. Ennek használata a 16-17 században volt jellemző.

"nézzedsze, mely igen tiszta!"

"Nésze, hiszem vagyon kevélségben e tudatlan bolond"

"Nézsze, mint mégyen az kegyetlen"

Innen eredhet a "nesze" indulatszavunk is:

"Nésze, Theagenes, fogsza ezt a füvet!"

Érdekes módon a ható-igéket is "noszogató" módba lehetett így tenni:

"nézhetdsze, mint árulsz el!"

"Nézhetdsze, mint jű az szómra; ha lépem volna, majd megfoghatnám."

"Jó vitézek harca hol volt, gondolhatdsza,"

"Csak magunk maradtunk, ide béállhatssza Az kicsin hajóban, s menjünk el"

"Tekinthetdsze mellyét, nézd, mely igen véres"

A jönni igének a szabályos "jöjj" alak mellett több rendhagyó felszólító módú alakja is létezett a középmagyar kor folyamán:

jövel, jövvetek

jöszte, jösztetek,

jer, jere, jerünk, jertek, jersze, (a jer szóalakot legkorábbról a Guary kódexben találtam)

gyere, gyertek,

"Jöszte, én jó leányom" (Pesti Gábor, 1536)

"Ha már itt vagy, jöszte és ebédelj velünk," (Petőfi Sándor, János Vitéz 1844)

A "tessék" szó a nyelvújítás korában terjedt el. Addig a méltóztassék-othasználták (Jókai kódexben: "méltóljon"). A "szeretnék"/"szeretném" helyett a Jókai kódexben "akarnám" alakot használta a fordító.

A huszita Bibliában:

"Mester, akarjuk, hogy valamit kérendönk, tegyed münekönk."

Későbbi fordításokban már:

"szeretnők, hogy a mire kérünk, tedd meg nékünk."

„Mester, jelt akarnánk látni te tőled.”

 Máig fennmaradt kétalakúság jellemzi az E/2 személyű alanyi, ill. tárgyas ragozású felszólítást. Már a Jókai kódexben vegyesen használtatott a rövid illetve hosszú alak:

alanyi ragozás:

adj / adjál,      kérj / kérjél,

tárgyas ragozás:

add / adjad,   hadd, hagyd / hagyjad

Illetve rendhagyó igéknél: légy / legyél, vígy / vigyél

Az adott szótól és az egyéntől és a kortól is függött, hogy melyiket milyen arányban használták. Például a monjad/mondd arány a Jókai kódexben 13:0, a Müncheni kódexben 4:2. A rendhagyó igéknél a hosszabb alak csak a 17-18. században terjedt el. A jövő idejű felszólítást a jelen idejű igeformával fejezték ki, és időhatározó segítségével fejezték ki annak jövő idejét.